Régi magyar háziállataink

A házi bivaly őseit valószínűleg Kínában háziasították időszámításunk előtt 4 ezer évvel. Innen terjedt el Indiában, Ázsia további részein, Afrikában, végül Európába a Kárpát medencébe is eljutott, ahol először az avarok tartották. Magyarországon a 16. század óta tenyésztik, de már a 11. századból is maradtak fenn írásos emlékek Erdélyből amelyek a bivalyt említik. Kiváló munkaerejéből adódóan előszeretettel dolgoztak vele hazánk nehezen járható, lápos vidékein. 1911-ben számuk meghaladta a 150.000-et, ami a II. világháborút, illetve a hazai gépesítési hullámot követően töredékére csökkent. Napjainkban egyre többen kezdenek bivalytartással foglalkozni, ettől függetlenül elmondható, hogy főként mint genetikai tartalékot és kultúrtörténeti emléket őrizzük. A tenyésztőket a Magyar Bivalytenyésztők Egyesülete fogja össze.

A bivaly szarvai jellegzetesen sarlószerűen felfelé irányulnak. Bőrük sötét árnyalatú, fekete, feketés barna vagy szürkés, ritka szőrzettel rendelkeznek. Az újszülött borjak dús szőrzettel jönnek a világra, ami később ritkulásnak indul.

Bővebben ►

Az elsősorban a Balkán-félszigeten elterjedt cigája tenyészterülete magában foglalja Erdély déli részét, a Bánátot, valamint a felvidéki Bars és Gömör megyéket.

Közepes testméretű, a fejen, illetve lábvégeken fekete színű fajta, jellegzetessége a gyapjú szürkés árnyalata, amely a fehér szőrök között előforduló fekete szálak következtében alakul ki. A kosok eredetileg normál csigaszarvúak, az anyák szarvatlanok, illetve sarló idomú ún. kecskeszarvúak. Újabban a szarvatlan egyedeket tartják tenyésztésben, így jóval kisebb a sérülések veszélye.

A parlagi fajták közül a cigája kitűnik kiváló hízékonyságával, valamint jó tejelő képességével, ugyanakkor azokhoz hasonlóan igen edzett, igénytelen jószág. A fajta fenntartását Magyarországon elsősorban agrártörténeti szerepe indokolja, de termelőképességét figyelembe véve az árutermelésben (bárány, tej) is van létjogosultsága.

Jelentősebb tenyészete Jákotpusztán, Cegléden és a Kiskunsági Nemzeti Parkban, Kunszentmiklóson található.

A világ egyik legritkább és legveszélyeztetettebb juhfajtája, melyből összesen pár száz példány él. A 18. században a török nyomán elnéptelenedett Dél-Dunántúlra betelepült svábokkal érkezett. Mára eredeti őshazájában, Németországban teljesen kipusztult, így kizárólag hazánkban maradt fenn. Elterjedésének fő területe Dél-Dunántúl volt, innen ered másik neve, a tolna-baranyai sváb juh. Ma néhány bemutató példánytól eltekintve csak egyetlen nyáj van ebből a fajtából egy vértestolnai tenyészetben, ahol több tenyészvonalban tartják fenn. Az Állattenyésztési Felügyelőség nagydorogi telepére összeszedte a környékből a még föllelhető cikta küllemű egyedeket az egykori sváb tenyésztőktől, így kezdődött a fajta megmentése.

A ciktát eredetileg kétszer nyírták. Gyapjából háziipari termékek készültek, például vastag zokni (a fuszekli), ujjasok, kesztyűk, valamint a sváb kézművesek jellegzetes papucsa, a pacsker.

Állatparkunk egy kisebb, szintén dunántúli eredetű cikta állomány tartásával, tenyésztésével, és bemutatásával igyekszik hozzájárulni e ritka juhfajta genetikai értékeinek megőrzéséhez.

A Kárpátok koszorúján, az erdélyi havasokban, a székelyek kezén kialakult rendkívül ellenálló, a tartási körülményekre nézve igénytelen hegyi rackajuh. havasi legelők általában jobb minőségűek, mint az alföldiek, ezért a gyimesi racka nagyobb termetű (kosok 80-90 kg, anyák 50-60 kg), jobban tejelő, mint a hortobágyi. Egykor telelni az Alföldre húzódó gyimesi rackák hatást gyakoroltak az itteni álllományokra, és ezek a keveredett vérű juhok voltak a
magyar-moldvai, szamosháti stb. nevekkel illetett állományok. Erdélyben ma még jelentős létszámban tartják ezt a fajtát. Magyarországon, mint kulturtörténeti emléket, illetve géntartalékot őrizzük. Hazánkban igen ritkának mondható a fajta tisztavérűsége, ezt igyekszik Állatparkunk is növelni.

A fajta gyökerei i.e. 4. évezredig nyúlnak vissza. Az akkori Mezopotámia területén élő felfelé álló, egyenes szarvú gyapjas juh feltételezhető a mai racka ősének, azonban egyetlen forrás sem bizonyítja egyértelműen, hogy mikor és milyen módon került be az első juhfajta a Kárpát-medencébe. Egyes elméletek szerint a honfoglaló őseinkkel érkeztek hazánkba, mások azt állítják, hogy ázsiai eredetűek és a népvándorlás idején terjedtek el. Ugyanígy viták folynak a jellegzetes V alakban felfelé álló, függőleges tengelye körül csavarodott szarvval kapcsolatban is, amely valószínűleg mutáció eredménye és szelekció révén terjedt el, de lehet hogy más népek révén érkezett be.

Bővebben ►

Kétségkívül legimpozánsabb hazai háziállatfajtánk, melynek őse az azóta már kipusztult őstulok (Bos primigenius).

Eredete a múlt homályába vész, de tény, hogy a középkortól kezdve a magyar agrárgazdaságban döntő szerepet játszott egészen századunk elejéig. A középkorban elsősorban, mint távoli nyugati piacokra élve hajtható vágómarhaként, később a termelékenyebb nyugati fajták hatása miatt egyre inkább, mint kiváló igásállatot hasznosítottuk. A középkorban évente százezernél is több egyedet hajtottunk ki az országból, és olyan történelmi hírű családok, mint a Zrínyiek, Thökölyek, Nádasdyak is a tőzsérkedéssel (marhakereskedelem) foglalkoztak.

A magyar szürke marhát gulyában szokás tartani, ezek általában 150-200 db jószágból állnak. A bikákat külön gulyában tartják és csak a pároztatás (folyatás) idejére kerülnek a tehéngulyába. A magyar szürke marha hosszú éveken át képes termelni, nem ritkák a 15 éves vagy annál is idősebb tehenek. Ez a fajta alkalmas arra, hogy szinte egész éven át a legelőt járja, és csak a borjadzás idejére kerül viszonylag védettebb helyre. Ilyen körülmények között erőtakarmányok, hozamfokozók nélkül is képes igen jó minőségű húst produkálni. Ma elsősorban, mint genetikai tartalékot, kultúrtörténeti értéket, illetve mint természetvédelmi területek kezelésére alkalmas fajtát tartjuk fenn. Tenyésztését a Magyar Szürke Szarvasmarhát Tenyésztők Egyesülete irányítja.